Miután elolvastam jegyzeteimet a középiskolából, ezt szeretném tudni a lányomnak

Fotó: Betsy McNab

Körülbelül egy éve végre több doboz cuccot hoztam haza a szüleim házának szekrényéből, ahová töltöttem (a dobozokat, nem a szüleim) valamikor az egyetemi éveim alatt, a 90-es évek közepén, amikor készen álltam összepakolni a gyerekkoromat, de nem voltam teljesen felkészült arra, hogy elcseszem az egészet. Lassan mentem keresztül mindenen - újra felfedeztem néhány régi 80 -as kincset (hello, szivárványos Trapper Keeper, pizza és kapros savanyúság Scratch 'n' Sniff matricák és színminták!), de arra is rájöttem, hogy túl sokáig kitartottam sok minden mellett (több iskolai bérlet lehívott a tanácsadóhoz) hivatal? Miért?).

Az összes válogatás után azon kaptam magam, hogy több cipősdobozom van, tele közép- és középiskolás barátaim jegyzeteivel. A kidolgozottan összehajtott és sokszor sokszínű tanúbizonyságot tesznek a digitális előtti időkről, amikor tollal és papírral kellett leírnunk azokat a dolgokat, amelyeket egymásnak akartunk mondani. És NAGYON sok mondanivalónk volt. Fiatalkorom e műtárgyait olvasva eszembe jutottak olyan osztálytársaim, akikre évtizedek óta nem gondoltam, olyan összetörések, amelyekről azt hittem, hogy sosem fogok túl lenni, tanárok,

csak nem voltak tisztességesek, és végtelen belső poénok. Elmosolyodtam, összerándultam, majd csináltam egy csipetnyi kiberhallgatást. (A LinkedIn váratlanul gyümölcsözőnek bizonyult.)

Mindez most különösen relevánsnak tűnik, mert a 11 éves lányom napokkal a középiskola megkezdése előtt van. Most kapta meg első telefonját; maroknyi hajtogatott papír helyett ő és barátai szövegeket, YouTube -videókat és mémeket cserélnek, de ez ugyanazt a célt szolgálja. És amire folyamatosan gondolok, hiszen ezek a lányok, akiket pici óvodás koruk óta ismerek, együtt teszik ezt az óriási ugrást, az az, hogy remélem, könnyebb lesz nekik, mint nekem. Minden poros emlékem a valódi és elképzelt csúszásokról, a felvetett és szertefoszlott reményekről, valamint a megosztott és fogadott pletykákról arra inspirált, hogy osszam meg néhány tanácsot a hatodik osztályos növendékemnek (hogy hallgat -e, az egészen más ügy):

1. Légy kedves: Nem kell mindenkivel barátságban lenned, de ha mindenkivel kedvesen bánsz, akkor jobb emlékeid lesznek és kevesebb megbánásod lesz.
Valóban csúnya dolgokat mondtam más emberekről a jegyzeteimben, amelyeket a dobozaimba temetve találtam, és elszomorított, ha azt gondoltam, hogy időt (és tintát) pazaroltam az apró haragokra.

2. Légy befogadó: Győződjön meg arról, hogy mindenki jól érzi magát - beszélgetéseihez, ebédasztalához, tevékenységeihez. Kirekesztettnek éreztem magam így gyakran tinédzserként. Ennek nagy része a saját bizonytalanságom volt, de részben barátaim nem gondoltak arra, hogy tetteik és döntéseik hogyan hatnak másokra. A tizenévesek számára teljesen helytálló, de még mindig nehéz. A közösségi média és a FOMO mai világában pedig rosszabb, mint valaha.

3. Adjon magának egy kis szünetet: Senki sem várja el tőletek, hogy tökéletesek legyetek, kivéve maga, és hibázni fog; próbálja kegyelemmel elfogadni őket és tanulni tőlük. Túl sokszor fordult elő, hogy a barátaim és én hülyék, tanácstalanok vagy méltatlanok voltunk, amikor keresnünk kellett volna egymást támogató és dicsérő lehetőségeket.

4. Maradj kapcsolatban: Akár hiszed, akár nem, egyszer majd emlékezni akarsz ezekre az évekre azokkal az emberekkel, akikkel együtt élted meg őket. Az utam lefelé a memória sávban olyan embereket tartalmazott, akikre alig emlékszem (de nyilván akkor elég közel volt ahhoz cserélgetni a hosszú órákat a francia nyelvről? elszalad. És kiderül, hogy nem talál mindenki online évtizedekkel később (akár a LinkedIn -en).

5. Ne feledje: ezek közül egyik sem fontos (de ez is fontos): tudom, milyen hatalmas minden most érzem magam - és mindent megteszek, hogy emlékezzek rá, ha te is elhiszed, amikor azt mondom, hogy ez ideiglenes. Az asszony azt mondta: MI?! merénylet. Fájdalom nélkül mentél moziba. A kértek-mást-táncoltak a szívfájdalomtól. Az én-elvesztettem-a-diáktanács-választást-mert az ellenfelem-megkapta az igazgatóhelyettest, hogy összezavarja a regisztrációs határidőt. (Várj, ez az utolsó nem mindenkivel történt meg?) Annyi mindent szeretnék, ha azt mondhatnám tinédzser énemnek, hogy hagyja ki a könnyeket, és talán olvasson el egy jó könyvet. De emlékszem, milyen nagy érzés volt akkor minden - és kész leszek a szövetekkel, amikor a lányom is elkerülhetetlenül átmegy rajta. És akkor beszélhetnénk egy csöppet a többi gyerekről. Mert ha minden el van mondva és kész, akkor van középiskola. De nem örökké.

KAPCSOLÓDÓ TÖRTÉNETEK:

26 nagyszerű beszélgetéskezdő az őszinte családi megbeszélésekhez