A legfontosabb dolog, amire gyermekeinknek szükségük van tőlünk
Fotó: Elham Raker
Az elsőszülöttem most töltötte be a 14. Egy teljes értékű tinédzser, aki most fölém tornyosul. A gyerekek születésnapjai határozottan nosztalgiáznak, és a születésnapjukra gondolnak. Főleg az, ami anyává tett! Ezért elgondolkodtam azon, hogy mennyire kétségeim vannak és félek attól, hogy új anya leszek. Még gyermekorvosként sem tudtam, mit csinálok! De sikerült, mint minden új anyuka, és rájöttem. És minden új korral egy új színpadot kell elsajátítani. Új szundi menetrend, etetési ütemterv, új készség, amit most szereztek, és ahogy öregszenek, megtanulják navigálni az életet nélküled.
Nincs titkos szósz a gyermeknevelésben, nincs mágikus összetevő. Nincscsak egy dolog hogy meg kell tennünk. Ha lenne, akkor sokkal könnyebb lenne. Mint csecsemőknek minden igényt ki kell elégítenünk, teljes mértékben tőlünk függnek, és ez leginkább a túlélési módról szól. De ahogy öregszenek, meg kell tanítanunk a helyes szokásokat, biztonságot, rutinokat, egészséges döntéseket és fegyelmet. Akkor reméled, hogy önállóbbá válva megtanulták a leckéket, amelyeket tanítottál (például kézmosást !!!), és helyesen cselekszel, ha nem vagy ott. Életük minden szakaszában valami másra van szükségük, mint nekünk. Egy nap többre lehet szükségük, másnap pedig egyáltalán nem. De valami mindig következetes marad, szükségük van ránk.
Ahogy a gyerekeim megöregedtek, nagyon küszködtem azzal, hogy független felnőtteket neveljek, és hogy ott legyek mellettük, és segítsek nekik (sokat helikopteres szülők?) Ez határozottan jó egyensúly. Egyrészt sokkal több mindent tudunk, amit csak értük tehetünk, és ez megkönnyítené az életünket. Másrészt, ha nem tanulják meg a felnőttkori képességeket, akkor örökké velünk fognak élni? Határozottan küzdök a kettő között. Bizonyos szempontból úgy érzem, hogy értük teszek valamit, megmutatom nekik a szeretetet, és ha nem teszem ezeket, akkor gonosz vagyok (anya bűntudat!)… DE… nem igazán. Tudjuk, hogy a gyerekeknek önállóan kell cselekedniük, függetlenséget kell szerezniük és magabiztosnak kell lenniük! Ez hatalmas! De van olyan, hogy túl független?
Amikor elkezdődött a COVID, úgy döntöttem, hogy feladom az otthonon kívüli munkát. Valóban fontosnak éreztem, hogy otthon lehessek a gyerekeimmel, és olyan szerencsés voltam, hogy ezt megtehettem. És a gyerekeknek valóban szüksége volt rám. Kezdetben úgy éreztem, hogy egyik kérdés a másik után, és csak ott kell lennem. Kitalálhatták volna nélkülem… esetleg… valószínűleg… de nagyszerű volt számukra, hogy tudták, hogy csak ott vagyok. Nem azt mondom, hogy abba kell hagynia a munkáját, és 24/7 otthon kell lennie. Ez anyagilag nem kivitelezhető, és őszintén szólva, nem biztos, hogy mindenki számára a legjobb megoldás, pénzügyi kilátásaitól függetlenül. Lehet, hogy abszolút szereted, amit csinálsz, és jobb ember vagy ehhez! De nem arról van szó, hogy fizikailag mindig ott legyünk, hanem arról, hogy rendelkezésre állunk. Bizonyára vannak olyan napok, amikor szeretném, ha jobban jelen lennék, annak ellenére, hogy fizikailag ott vagyok. Arról van szó, hogy minőségi randevúkat készítsen a gyerekeivel, hogy együtt legyenek, nem pedig a mennyiséggel. Arról van szó, hogy kövesse gyermeke ütemtervét, és ott legyen a telekocsi beszélgetésen, késő esti beszélgetésen vagy egy különleges kiránduláson. Nagyon sok készségre van szükségünk szülőként, de azt hiszem, az egyik legfontosabb az, hogy csak ott legyünk. Igen, hallgatnunk kell, de nem mindig beszélnek. Néha a kimondatlanság ugyanolyan fontos, mint az elhangzott.
Kétségtelen, hogy gyermekeinknek szükségük van függetlenségükre. De ahogy öregszenek, tanácsadóként kell rendelkezésre állnunk. Csak akkor osztjuk meg véleményünket, ha megkérdezik. És talán irányítani őket, amikor tudjuk, hogy a megtett út nem az, ahová menni akarnak. Finom egyensúly, finom tánc, és határozottan nem könnyű elsajátítani. Végső soron azt akarom, hogy a gyerekeim olyan felnőttekké váljanak, akikkel együtt akarok lenni. Ez az a szülői tanács, amelyet folyamatosan a fejemben tartok!