Az egyedülálló anyának a sötétben, veled ülök

Hajnali három óra volt. Fehér zaj üvöltött a fülemben. A babafigyelő apró, ragyogó vörös fénye mellett sötétség borult rám. A testem annyira fáradt volt, hogy fájtak a csontjaim. Mindezt úgy, hogy egy apró kis emberhez fogtam, aki imádkozott, hogy aludjon. Öt órával azelőtt, hogy 20-45 perces alvás közben aludtam, és kimentem, az óvoda emeletén, a ringatóban a szék vagy az ágyam, mindig elég hosszú ahhoz, hogy fájdalmas legyen felébredni a kiáltásokra, és szeretném, ha a testem felkelne újra.

Csak kíváncsi lennék, hogy a hat hónapos babám miért utált mindent éjjel; az alvás, az ágya, és talán még én is. A szélén voltam. A napokat vissza fogom térni, de amikor beköszönt az éjszaka, besötétedett a sötétség. Túl voltunk az újszülött szakaszon, annyi alvástanító könyvet olvastam, és mindent kipróbáltam. A szoptatás küzdelem volt, így nem is támaszkodhattam rá. Hat hónapja jártam szülőként, és már kudarcot vallottam. Az egyetlen reményem az volt, hogy nem tart örökké. Ragaszkodtam mindenki szavaihoz: "végül alszik". Nagyon fáradt voltam.

A helyzet az, hogy az álmatlan éjszakák folytatódtak, hetekig, majd hónapokig, majd évekig. A fiamnál autizmust diagnosztizáltak. Ami sok mindent megmagyarázott, de azt is jelentette, hogy az alvási problémák örökké tarthatnak. Bár mindig csak annyit aludt, hogy másokat ez nem annyira aggaszt, de aztán más dolgok egyre nehezebbé váltak. Hiányzott a kommunikáció, az összeomlások, az ártás, az önsértés és a csend. Annyira elvesztem.

Boldog pillanatok voltak a nehéz idők között. Gyönyörű és boldog pillanatok, amelyeket nagyra becsültem és még most is. Megtalálta szerelmét a víz, a zene és a csiklandozás iránt. Kedves és csodálatos fiú volt. Néhány napon voltak dolgok, amelyeket nem tudtam megérteni; lassú haladás és a mindenhez való alkalmazkodás hiánya. A tipikus nem jött be.

Egész életemben a gyerekek közelében voltam, és sokakkal törődtem. Azt gondolnám: Wennyire rossz anya vagyok? Jónak kéne lennem ebben. Az éjszakák továbbra is sötét és magányos helyek voltak. Még amikor a férjem segített, én a szomszéd szobában ülve sírtam.

Otthon egyedül a kisgyermekemmel, a napok is magányosak voltak. Elveszíteném a hidegvéremet, majd gyűlölöm magam emiatt. Nem élhettük azt az életet, amiről azt hittem, hogy élni fogunk. Nem tudtunk sok helyre elmenni, és amikor megtettük, csak annyit tehettem, hogy felmértem a különbségeket köztünk és mindenki más között. Úgy tűnt, senki sem érti, ami még magányosabbá tette. Most, hogy eltelt az idő, sokkal jobb helyen vagyunk. Az alvás nem tökéletes, de sokat javult, a kommunikáció nőtt, és ami a legfontosabb, megértem és tudom, miért olyan a gyermekem, amilyen. Ő másképp veszi a világot, másként gondolkodik, mint én, de te jó ég, ez még mindig nagyon nehéz lehet. Most a haladás és a viselkedés hullámokban érkezik, és sokszor egyedül imádkozom a nyugalomért és a türelemért.

A legnagyobb erőforrásom jelenleg más anyák az életemben, akik hasonló utat járnak be. Követni kezdtem egy Kate Swenson által vezetett csoportot, aki egyszer azt mondta: „Leülök veled a sötétben”. Ez azonnal visszhangzott bennem. Továbbá csodálatos nőkkel találkoztam, akik sötétben voltak és hajlandóak velem ülni. Velük csak azt tudom mondani, hogy nehéz éjszakánk vagy napunk volt, és automatikusan megértik. Ezek olyan emberek, akiket valószínűleg sok más módon nem ismernék vagy viszonyulnék hozzájuk, de most a legjobb barátaim, reményem, a vállam, amin sírni tudok. Vannak barátaim, akikről tudom, hogy telefonhívásnyira vannak. Vannak, akiket hallgatok, és a fülhallgatómban beszélgetnek, miközben egyedül ülök a sötétben, és készen állnak arra, hogy egy hatéves kisfiú elaludjon.

Ha sajátos nevelési igényű gyermek, újszülött vagy elveszett szülő vagy, és szó szerint vagy átvitt értelemben a sötétben találod magad, tudd, hogy megértelek. Forduljon valakihez, aki megérti. Sírni fogok veled. Meghallgatlak. - Veled ülök a sötétben. Megmenti.